Megéri-e az a néhai 20 perc plusz, ezt a majd' 4 év rohanást?

Ott álltam, mosogattam azt a fura alakú gömblombikot, 500cm³, az már mennyiség, vannak itt kisebbek is, de ennek most semmi jelentősége, vagyis de, csak ennek lenne most jelentősége, csak ennek kellene, hogy legyen és mégis, csak én állok már itt és mosogatom ezeket a furákat. Mindenki elment már. Mindenki kapkodott, minél hamarabb vége legyen és mehessen már, haza vagy relatíve, bármerre, csak innen ki. Csak legyen vége. Ez minden. 

De valójában ez nem meglepő, itt mindenki csak ezt várja, az is, aki oktatja, csak fejezzük már be, miért kell ennyiszer elmagyarázni, na jó, nem mindenki, nem minden labor ilyen, de az a pár már elég volt ahhoz, hogy belénk ezt ültessék, hogy menjünk már. Mennyire vártam, hogy idekerüljek, most viszont mindenki csak rohan és nem csodálkozik rá milyen érzés mosogatni ezeket a fura lombikokat, és közben kibámulni az ablakon a havas tetőkre. A világ tetején vagyunk. Nem, nem vagyunk, csak lehetnénk, ha nem rohannánk ennyire. Mi értelme van így bárminek is, mi értelme ennek az egésznek, ha csak arról szól, hogy gyorsan dobáld össze, meg sem beszéljük, csak csináld, csak mozogjon a kezed, mint aki épp megőrült és egyébként is, miért gondolkozol, miért toporogsz és bámészkodsz itt, kész vagy már? Már csak tíz perc van. Mindjárt vége. Kész vagy már? Maguk eddig olyan jól haladtak, most meg csak nézelődnek. És könyörgöm, ez miért baj? Miért baj, ha rácsodálkozom? Ha rácsodálkozom mindarra, amit tanulok, mindarra, ami szépen kibontakozik a kezeim közt, hogyan lehetne megszeretni olyasvalamit, amire időd sincs igazán? Amiből csak annyit látsz, mennyire kellett sietni, hogy minden kis részletével beleférj a kiadott időbe, hol itt a természettudomány, hol van itt a szerelem? És, hogyan várunk mi tudósokat és kutatókat, igazán jó embereket ebbe a világba, ha így oktatunk? Ha azt ültetjük az emberbe, már fiatalként, hogy igen, legyen pontos és járjon a keze, minden egyéb pedig senkinek sem számít. 

Mikor fog eljönni az a pillanat, amikor valaki odajön és azt mondja: Ugye milyen csodás? Mikor fog valaki sürgetés helyett egyszerűen valami kedveset mondani, mondjuk azt, hogy nézze csak, milyen érdekes! Mert igen, ez érdekes! Ezért jöttünk ide, így kezdtük, hogy ez a mindenünk, most pedig ebből semmit nem látok, semmit nem látok azokból az emberekből, akikkel kezdtem. Mind fáradtak és kimerültek, elhasználódtak, mint egy elem a munka során, pedig még csak huszonévesek és ezt teszik velünk, kiölnek belőlünk mindent, amivel kezdtünk, ami miatt szerettük ezt, majd pedig csodálkoznak. Talán nem kellene. 

Már senki nincs itt. Egyedül mosogatok, egy cseppet sem zavar, tetszenek ezek a furák, ahogyan megtisztulnak a kezemben, ahogyan köpenyben nézelődöm a havas tetőkre, hiszen ezért jöttem ide, ezért az érzésért, hogy ezt átéljem. Azt mondod lassan dolgozom, hogy szöszölök, hogy már mindenki végzett, igen, én is végezhetnék, de nem azért kezdtem el, nem azért vagyok itt majd' 4 évet, hogy rohanjak. Komolyan, ha felteszed magadnak a kérdést, megéri az a plusz 20-20 perccel hamarabbi ebéd és cigaretta, amiért minden labort összecsapsz, megéri ez a 3 és fél évnyi rohanás? Komolyan? Nem vagy még fáradt, nem égtél még ki, nincs már eleged az egészből? De. Tudom, hogy de, de akkor miért? Miért csinálod, miért teszed ezt magaddal, miért nem állsz meg egy kicsit és nézel körül valójában miről is szólnak a napjaid, miről is szól ez az egész? 

Az, amikor munka közben egyszerűen megállsz és megnézed mettől, meddig jutottál már, hogy honnan indultál. Mert én emlékszem, emlékszem arra a másik laborra, amikor még kezdtem, akkor még nagyon ideges voltam, szinte remegtem, lassan mosogattam, nehogy elejtsem valamelyik furát, azóta már nagyon sok furát láttam összetörni és nézd, semmi baj nem történt, és tudod milyen jó érzés ma már nyugodtan csinálni mindezt, látni a folyamatot egyben és egészében? Úgy, hogy tudom, van értelme? Hogy ti, akik még velem voltatok miért csináljátok ezt a kapkodást, mi mondd, akik ide járunk, miért úgy fogunk fel mindent, hogy csupán legyünk túl rajta? Milyen élet ez? Miért éli ma úgy az életet egy huszonéves, hogy csak legyen túl rajta? Fiatalok és egészségesek vagyunk, mi meg folyamatosan mindenen csak túl akarunk lenni. Mérges vagyok, mérges vagyok az oktatásra, amiért ezt ülteti belénk és önmagunkra is amiért hagyjuk mindezt.